Máriapócs a magyarországi, de talán azt sem túlzás állítani, hogy a kárpát-medencei görögkatolikusság lelki központja. Az évi több százezer látogató többnyire kérni, vagy hálát adni jön ide. Kérik az Istenanya közbenjárását, majd megköszönik azt. A kegyhelyen szolgálatot tevők tanúi a napjainkban történő csodáknak.
Legtöbben az Istenszülő ikonja előtt imádkoznak. Az előtt a kép előtt, amely – miután az első csodát követően az eredeti ikont Bécsbe vitték – könnyezett 1715-ben, majd 1905-ben. A legutóbbi könnyezés 115. évfordulója december 3-án volt, amikorra a nemzeti kegyhely közös imádságot és zarándoklatot hirdetett.
Máriapócsot körülöleli az ún. Boldogságok Útja. Kb. 16 km-es zarándokút, kitáblázva Jézus boldogság-mondásaival. Erre az imádságos gyaloglásra vállalkoztak az első könnyezés november 4-i, a második könnyezés augusztus 1-i alkalmával, és most is. Nyáron és ősszel sokan érkeztek, most azonban sejthető volt, hogy (tekintettel a munkanapra, a hideg időre, a járványügyi helyzetre, stb.) csak kevesen jönnek el. Orosz István atya azt mondta, az sem baj, ha csak ketten mennek, ő és a felesége. De nagyon jól esett neki, hogy volt harmadik csatlakozó is.
Utrenyét imádkoztak a kegytemplomban, majd néhány óra alatt beszélgetve, elmélkedve bejárták a kijelölt ösvényt. A megállóknál gazdagították egymást gondolataikkal, a táblákra írt szövegekkel összefüggő asszociációikkal.
Visszatérve a bazilikába Akathisztoszt énekeltek az Istenszülő tiszteletére, este pedig – szokásosan – Szent Liturgia, majd vecsernye volt.
A szépen végzett szertartásokkal, a fáradságos gyaloglással, a betegekért mondott könyörgésekkel egyetlen dolgot juttattak kifejezésre:
„Valóban méltó dicsérni téged, Istenszülő…” (Aranyszájú Szt. János liturgiája)