Két napon is szertartást végeztünk hétvégén temetőinkben.
Mint már évek óta, az egyikben római katolikus imádságokkal, görögkatolikus atya tanításával, másikban keleti szertartásrend szerint, latin rítusú pap prédikációjával.
Halottak napja környékén rengetegen megyünk elhunyt szeretteink sírjához. Máriapócson nagyobb búcsúk alkalmával is ki szoktunk menni, hogy közösen imádkozzunk a világ kezdete óta elhunyt testvéreinkért. Sőt, egyházunk az év folyamán öt szombatot kimondottan erre szentel, ún. „halottak szombatját” tartunk, a Pannachidában név szerint is megemlítve az előre ment rokonainkat.
Aki szeretne kicsit tudatosabban gondolkodni mindezekről, azoknak jó szívvel ajánljuk Dr.Papp Miklós gondolatait:
„Gondolatok a görögkatolikus panakhidához, az elhunyt szeretteinkért való imádsághoz. (elmélyülten olvasandó….)
Generációk óta mindig nagy szeretettel énekeljük a panakhida énekeit elhunyt szeretteinkért, s majd értünk is énekelni fogják. Milyen jó, ha nemcsak énekeljük, hanem tartalommal is megtelnek a sorok.
Először is a panakhida kifejezés összetett szó: „pan” – minden, „nüksz” – éjszaka, azaz „egész éjen át tartó” imádságot jelent, tulajdonképpen virrasztást. Régen (amikor még nem voltak hűtők) az elhunyt mellett virrasztva imádkoztak egész éjjel, és másnap el is temették. Az virrasztás fontos és visszatérő énekei a panakhida tropárjai.
A megdicsőült igazak lelkeivel, nyugtasd meg, Üdvözítőnk, a te elhunyt szolgáidnak lelkét, megőrizvén őket a boldog életben, mely nálad van, Emberszerető!
Az imában azt kérjük, hogy az „igazak” közé sorolja elhunyt szeretteinket az Üdvözítő. Az „igazak” azok az emberek, akik a nagy igazságok szerint éltek. Elhunyt szeretteink sírjainál eszünkbe jut az arcuk, kedves szavaik, szokásaik, de ami igazán fontos: nem az életük apró szokásai és bogarai, hanem azok a nagy igazságok, melyek felfénylenek életművükön. Az igazak azok, akik a nagy igazságok szerint élnek. Így felfénylik apám sírjánál a gondviselő szeretet, anyám sírjánál a hűséges szolgálat, rokonom sírjánál a súlyos áldozatokat is vállaló egyházszeretet, ismét másnál az igaz kereszthordozás. Nagy-nagy igazságok, melyekbe beleadták az életüket, melyek a tábor-hegyi teremtetlen fény módjára átjárta életüket. Azokat sorolhatja Isten az igazak közé, akiknek voltak igazságok az életükben. Persze minden részigazság mögött az egyetlen főigazság Isten ismerete. Az az igaz ember, aki ismeri és együtt él az Igazsággal. Elhunyt szeretteink sírjainál nem csupán az egyedi arcuk és szokásaik az érdekesek, hanem az életükön is átívelő nagy igazságok, melyekre nekem is fel kell tennem az életem.
Az imában azt kérjük, „őrizze meg” őket Isten. A síroknál könnyen elér minket a kísértés: csak az enyészetet látjuk. Elhunyt szeretteink maradványai elenyésznek, porrá válnak. Küzdünk az elmúlás enyészete ellen gránitsírokkal, meg emberi emlékezéssel. Újra és újra elővesszük a képeiket, nézegetjük a videóikat, kezünkbe vesszük tárgyaikat. Mégis az emberi emlékezés csak ideiglenes. Ki emlékszik már a dédnagyszüleire? Pár generáció, és az emberei emlékezet is elenyészik. Ezért kérjük az imában, hogy Isten emlékezen rájuk, ő őrizze meg őket. Az ember emlékezete képes felidézni az elhunytat, kicsit megidézni a személyét, de ez is mulandó. Ám akire Isten emlékezik, az örökké marad. Tulajdonképpen Isten emlékezése a feltámasztásunk. Isten emlékezése nem nosztalgiázás, hanem valódi előhívás, ami létadást is jelent. Milyen sokszor kérjük a Liturgián is, hogy emlékezzen Isten meg rólunk, mert az ő emlékezete életet jelent. S ahogy még a gyarló emberi szív is képes a megemlékezéskor irgalmas lenni és az emlékeket megtisztítani, csak a szépet őrizni, ezt fokozottabban remélhetjük az isteni emlékezésről, ami fokozottabban lesz irgalmas és megtisztító.
Azt kérjük, hogy „a boldog életben” őrizze meg őket az Üdvözítő. Abban a boldog életben, amit Krisztus hozott el. Nagypénteken Krisztussal meghalt a boldogság túl evilági fogalma is, s kaptunk egy új boldogságfogalmat, melyet a 8 Boldogságmondás őriz. Ebben a boldogok már most Istentől boldogok, még ha szegények is, ha sírnak is, ha üldözik is őket. Krisztus boldogsága „az Atya akaratában szeretettel élni”. Megtalálni és aktívan beleállni az Atya akaratába. Istenadta örömeinkben is, és a kereszthordozásban is. Ez a boldogság az igazi boldogság, ami túl van a polgári jóléten, az egészségen, a földi sikereken. Ez a boldogság érhető el a halál után az igazak számára, ám nemcsak a halál után, hanem a halál előtt is. Nem valami teljesen más élet vár igazakra, hanem annak a bensőséges és boldog életnek, amit már életükben elkezdtek Istennel élni, ennek az életnek és boldogságnak a beteljesítése. Ezért fontos mindennap elénekelni déli harangszóra a Boldogságmondásokat, hogy ezek szerint éljünk, és majd a temetésünkkor ezt énekelve fölöttünk ennek beteljesítését kérjék Istentől.
A te nyugalmadban, Urunk, hol minden szenteid megnyugszanak, elhunyt szolgáidnak lelkét, Üdvözítőnk, nyugtasd meg!
Az ember amíg él, állandó feszültségben él. Mintha hat ló vágtatását kellene állandóan összetartanunk, mert a vágyak, félelmek, élvezetek, tudásszomj, érdekek ezer irányba indulnának, azzal fenyegetve, hogy szétforgácsolnak, vagy egyenesen önmagunkból való kifordulásba visznek. Élethossziglan tartjuk a gyeplőt, s bár gondolataink, vágyaink, félelmeink újra és újra kitörnének, elkalandoznának, mégis próbáljuk összekötegelni életünk feszültségeit, hogy mégiscsak egyetlen irányba haladjunk. Amikor kileheljük lelkünket, befejezzük a földi feszültségeinket, akkor kisimul arcunk. Sok elhunytnak van olyan kisimult arca, mint utoljára babakorában volt, amikor még nem voltak ezek az életfeszültségei. A tropárban azt kérjük: adja meg Isten a végső nyugalmat, békét a küzdelmeit befejező szeretteinknek. Isten nyugalmát kívánjuk. Azt a nyugalmat, ahogy ő is megpihent a teremtéstől sabbath napján. S azt a nyugalmat, ahogy megpihent a kereszthalál után, amikor „hallgasson minden emberi test és gondolat”, amikor Krisztus elnyugodott Isten békéjében, shalomjában, melyben már benne van a feltámadás is. Elhunyt szeretteinknek ezt a sabbathot és ezt a shalomot, ezt az isteni megnyugvást kívánjuk.
Ez a megnyugvás, béke persze szintén nem a halál után kezdődik az igazak számára. Már most jelen lehet az életünkben. A feltámadt Krisztus első szava: „Békesség nektek!”, s a Liturgia első szava is ez: „békességben, a mennyei békért könyörögjünk”. Ahol a Feltámadott abbahagyta, a Liturgia ott kezdi. Minden Liturgia ennek a „föntről való békének” az ajándékozása. S a vasárnap is a megnyugvás napja. A vasárnap a hét első napja, amikor felidéződik a teremtés első napja, Krisztus feltámadása, így a vasárnap dinamikus és kegyelemmel megáldott kezdete a hét többi napjának. Ám a vasárnap a 8. nap is: az emberi naptárban nincs 8. nap. Ez az eszkatologikus beteljesedés elővételezése. Az örök megnyugvás, a célba érkezés elővételezése. Ezért lesznek sokkal nyugodtabbak már most azok, akik rendszeresen merítenek a Liturgia és a 8. nap békéjéből. Már most boldogok lehetnek, akik ezt a békességet élik, már most Isten fiaivá kezdenek válni – s a haláluk után nem valami egészen más békességet, nyugalmat tapasztalnak meg, hanem amit már most éltek, az fog szavakba nem férhető módon kiteljesedni.
Te vagy, Isten, ki leszállottál a poklokra, és a lebilincselteknek kötelékeit feloldozád, elhunyt szolgáidnak lelkét, Üdvözítőnk nyugtasd meg!
Elhunyt szeretteinkért imádkozva nem az ő erényeiket mutatjuk fel Istennek, hanem Isten irgalmára apellálunk. Még a számunkra teljesen jóságosnak tűnő embereket sem úgy ajánljuk követelőzően Istennek, hogy ők megérdemlik a mennyek országát, nekik jár az örök boldogság. Senki nem érdemli meg azt, senki nem vívhatja ki önerőből, nincs önmegváltás. A legjobb emberek sírjainál is imádkozunk a bűneik bocsánatáért, hiszen mindenkinek vannak bűnei, s mindenkinek vannak olyan titkos bűnei, árnyékszemélyisége, melyeket csak a szíveket és veséket látó Isten tud. De ezek az imasorok különösen az olyan emberek sírjainál fontosak, akik erényeit nem tudjuk felmutatni. Vannak, akiknek a sírjánál különösen nehéz szívvel állunk meg. Akiknek életük „lovait” nem sikerült pályán tartani, akik alkoholba, paráznaságba, munkamániába, istentelenségbe, erőszakba csúsztak. Náluk főleg nem tudunk az érdemeikre hivatkozni. Inkább Istenben azt szólítjuk meg, amiért jött: Krisztus egész életműve tulajdonképpen Isten „értünk jövetele”. Krisztus megtestesülése, tanítása, kereszthalála, pokolra szállása és feltámadása mind-mind egy „nagy értünk jövetel”. Ebben az imában ezt szólítjuk meg: Te, aki ezért jöttél, emeld fel a bűnösöket, akik ki tudja, a pokol melyik karimájáig csúsznának le. Számtalanszor kérjük, hogy a „te nagy irgalmasságod szerint” bánj velünk, ne valamilyen jogi igazságosság alapján. Így reményt kapunk: nem kell elkeserednünk olyan szeretteink sírjainál, akik nyilvánvalóan súlyos bűnökben éltek és haltak meg. Az imádság nem engedi, hogy az ő bűneikre fixálódjon az érzelmektől túlfűtött tekintetünk, hanem Krisztus pokolra való irgalmas és nagyerejű leszállására.
Egyetlen tiszta és szeplőtelen Szűz, ki Istent mag nélkül szüléd, kérjed őt elhunyt szolgáinak lelkük üdvéért!
Az Istenszülő Máriához két okból fordulunk. Egyrészt megtapasztaltuk történelmünk folyamán az ő közbenjárásának erejét. A Mária-kegyhelyek, a saját életünk kegyelmi eseményei bőven megerősítik, hogy szabad kérnünk Mária közbenjárását elhunytjainkért is. Másrészt Mária az emberiség „prototüposza”, rajta teljesül be elsőként az ember megváltása. Ahogy Mária otthont adott Istennek a méhében és otthonában, úgy beteljesülve most ő kap otthont Istennél. Akik Istennek már most otthont (s nem istállót) adnak a szívükben, azoknak Istennél otthonuk lesz.
Görögkatolikusként persze a pócsi Szűzanyára gondolunk: milyen sokszor elzarándokoltak szeretteink Máriapócsra, milyen tisztelettel illették az Istenszülőt! Ahogy Mária egykor életükben maga köré gyűjtötte a hívőket, most a haláluk idején is maga köré gyűjti ezeket az imádságos asszonyokat, zárándokló férfiakat, hűséges keresztényeket. S folytatják a közös imát, a közbenjárást értünk, még küzdőkért, az egyetlen Üdvözítő felé fordulva.
Panakhida – egész éjen át tartó imádságos virrasztás. S tulajdonképpen ez kitágul élethossziglani virrasztássá és imádsággá. S erre nem csak elhunytjainknak van szükségük, hanem a mi gyászoló szívünknek is. A pszichológia ismeri a gyászmunkában a „feldolgozás” fogalmát, ami azt jelenti: meg kell tanulni ezzel a sebbel élni, működni, folytatni az életünket. Ám semmi esetre sem jelenti, hogy a „feldolgozás” során a sebek teljesen meggyógyulnának. Sőt. Drága szüleink, szeretteink még részt vehettek volna ezen a keresztelőn is, eljöhetek volna a ballagásra, alkalmanként nagyon kellene a szavuk, a kézfogásuk, a bíztatásuk. Amikor a panakhidát imádkozzuk, a mi gyászoló szívünk is gyógyul. Élethossziglan.”